Spielberg szájbarágós politikai üzenete.
Steven Spielberg úgy gondolhatta, hogy ha már a Spotlight – Egy
nyomozás részletei Oscart nyert, akkor ez neki is menni fog egy még
sokkal erősebb színészgárdával, csipetnyi feminista felhanggal és olyan
értékek lobogtatásával, amelyek ma is aktuálisak, lásd szólásszabadság.
A Pentagon titkai megtörtént eseményeket dolgoz fel: 1971-ben járunk, a Richard Nixon vezette Fehér Ház hazaárulással vádolja meg a The New York Timest, amiért államtitkokat hozott nyilvánosságra. A Pentagonból kiszivárgott iratok ugyanis azt bizonyítják, hogy az amerikai kormány nemcsak Nixon, de már Johnson, Kennedy és Eisenhower elnökök alatt is pontosan tudta, hogy ezt a háborút nem lehet megnyerni, mégsem fejezték be, hiszen a vereség beismerése felért volna egy politikai öngyilkossággal. Spielberg mégis a Times helyett az anyagi gondokkal küszködő és akkoriban még kis halnak számító The Washington Postot rakta a középpontba, amelynek a rivális elhallgattatása után kell döntenie, hogy folytatja-e a sztori feltárását.
A rendező azonban hiába fújta le a port a hetvenes-nyolcvanas évek „újságírós” filmjeiről, semmi újat nem tudott hozzátenni, sőt: szerkesztőségi kliséhalmazra pakolgat egy nem túl jól felépített forgatókönyvet. A hálózattól Az elnök emberein át A Zodiákusig ezeknek a filmeknek a dramaturgiája abból áll, hogy a hátráltató külső tényezőkkel/politikával/interjúalanyokkal megküzdő riporterek sokat és hevesen vitatkoznak, nyomoznak, láncdohányoznak, éjszakáznak és káromkodnak, miközben haladnak a felé a katartikus pillanat felé, amikor végre elkészül a nagybetűs sztori.
Az olvasók a kezükbe vehetik az igazságot az egyházat mérgező pedofil papokról vagy a Watergate-botrányról. Spielberg is pontosan ezt szeretné elérni, és az emberi drámát próbálja erőltetni anélkül, hogy belemászna komolyabb politikai kérdésekbe.
A rendező rutinos a történetmesélésben, és ért a mozgóképes varázslathoz, itt viszont nem kérdez, csak válaszol. A feszültség elmarad, Meryl Streep és Tom Hanks karakterei nem elég erősek ahhoz, hogy dinamikussá tegyék, megtöltsék mélyebb rétegekkel a cselekményt. Hanks láthatóan jól érzi magát a rámenős főszerkesztő szerepében, aki egyszerre feni a fogát a szenzációra és hisz a sajtó szabadságában, ám közelebbit nem tudunk meg róla.
A végső döntést azonban a családi lap első női tulajdonosa, Katharine Graham hozhatja meg, aki a cikk publikálásával nemcsak a Post beszántását, de a börtönt is kockáztatja. Streep képtelen hibázni: az önbizalomhiánytól és etikai vívódástól a határozott kiállásig vezető úton megtalálja a hangját egy férfiak uralta iparágban.
A játékidő zöme viszont kimerül annyiban, hogy a lap tulajdonosa és főszerkesztője azon őrlődnek, hogy mit tegyenek. Sokan már a megjelenése előtt kritizálták a filmet azért, mert nem a sztorit robbantó The New York Times szemszögéből meséli el a történetet, hiszen a The Washington Post csak azután kapcsolódott be a szivárogtatásba, miután a riválist eltiltották a publikálástól.
A hírversenyben való lemaradás és a „vajon publikáljunk-e?” töprengés nem generál komolyabb drámát. A dráma ott zajlott, ahol az igazán fontos újságírói munka folyt: a The New York Times szerkesztőségében, és amiből fordulatos újságíróthrillert lehetett volna kanyarintani, megnézni azt is, hogy a leleplezés hogyan hatott a társadalomra. Steven Spielberg ehelyett a történetben lévő aktualitásokat keresi, filmje pedig szájbarágós politikai üzenet a sajtószabadság fontosságáról.
Tisztességesen össze van rakva, elvégre ez a mesterhármas Janusz Kamiński operatőrrel és John Williams zeneszerző-legendával karöltve pocsék filmet nehezen tudna összehozni, ám nem érezni a vietnami háború súlyát, és nem derül ki belőle más, csak az, hogy a rendező mit gondol Donald Trumpról. Miközben Nixon fenyegetőzik, messzi árnyképében a jelenlegi elnököt látjuk.
(A Pentagon titkai, amerikai film, 117 perc. Rendezte: Steven Spielberg. Bemutató: február 22. Forgalmazó: Freeman Film)
Terján Nóra - www.magyaridok.hu
A Pentagon titkai megtörtént eseményeket dolgoz fel: 1971-ben járunk, a Richard Nixon vezette Fehér Ház hazaárulással vádolja meg a The New York Timest, amiért államtitkokat hozott nyilvánosságra. A Pentagonból kiszivárgott iratok ugyanis azt bizonyítják, hogy az amerikai kormány nemcsak Nixon, de már Johnson, Kennedy és Eisenhower elnökök alatt is pontosan tudta, hogy ezt a háborút nem lehet megnyerni, mégsem fejezték be, hiszen a vereség beismerése felért volna egy politikai öngyilkossággal. Spielberg mégis a Times helyett az anyagi gondokkal küszködő és akkoriban még kis halnak számító The Washington Postot rakta a középpontba, amelynek a rivális elhallgattatása után kell döntenie, hogy folytatja-e a sztori feltárását.
A rendező azonban hiába fújta le a port a hetvenes-nyolcvanas évek „újságírós” filmjeiről, semmi újat nem tudott hozzátenni, sőt: szerkesztőségi kliséhalmazra pakolgat egy nem túl jól felépített forgatókönyvet. A hálózattól Az elnök emberein át A Zodiákusig ezeknek a filmeknek a dramaturgiája abból áll, hogy a hátráltató külső tényezőkkel/politikával/interjúalanyokkal megküzdő riporterek sokat és hevesen vitatkoznak, nyomoznak, láncdohányoznak, éjszakáznak és káromkodnak, miközben haladnak a felé a katartikus pillanat felé, amikor végre elkészül a nagybetűs sztori.
Az olvasók a kezükbe vehetik az igazságot az egyházat mérgező pedofil papokról vagy a Watergate-botrányról. Spielberg is pontosan ezt szeretné elérni, és az emberi drámát próbálja erőltetni anélkül, hogy belemászna komolyabb politikai kérdésekbe.
A rendező rutinos a történetmesélésben, és ért a mozgóképes varázslathoz, itt viszont nem kérdez, csak válaszol. A feszültség elmarad, Meryl Streep és Tom Hanks karakterei nem elég erősek ahhoz, hogy dinamikussá tegyék, megtöltsék mélyebb rétegekkel a cselekményt. Hanks láthatóan jól érzi magát a rámenős főszerkesztő szerepében, aki egyszerre feni a fogát a szenzációra és hisz a sajtó szabadságában, ám közelebbit nem tudunk meg róla.
A végső döntést azonban a családi lap első női tulajdonosa, Katharine Graham hozhatja meg, aki a cikk publikálásával nemcsak a Post beszántását, de a börtönt is kockáztatja. Streep képtelen hibázni: az önbizalomhiánytól és etikai vívódástól a határozott kiállásig vezető úton megtalálja a hangját egy férfiak uralta iparágban.
A játékidő zöme viszont kimerül annyiban, hogy a lap tulajdonosa és főszerkesztője azon őrlődnek, hogy mit tegyenek. Sokan már a megjelenése előtt kritizálták a filmet azért, mert nem a sztorit robbantó The New York Times szemszögéből meséli el a történetet, hiszen a The Washington Post csak azután kapcsolódott be a szivárogtatásba, miután a riválist eltiltották a publikálástól.
A hírversenyben való lemaradás és a „vajon publikáljunk-e?” töprengés nem generál komolyabb drámát. A dráma ott zajlott, ahol az igazán fontos újságírói munka folyt: a The New York Times szerkesztőségében, és amiből fordulatos újságíróthrillert lehetett volna kanyarintani, megnézni azt is, hogy a leleplezés hogyan hatott a társadalomra. Steven Spielberg ehelyett a történetben lévő aktualitásokat keresi, filmje pedig szájbarágós politikai üzenet a sajtószabadság fontosságáról.
Tisztességesen össze van rakva, elvégre ez a mesterhármas Janusz Kamiński operatőrrel és John Williams zeneszerző-legendával karöltve pocsék filmet nehezen tudna összehozni, ám nem érezni a vietnami háború súlyát, és nem derül ki belőle más, csak az, hogy a rendező mit gondol Donald Trumpról. Miközben Nixon fenyegetőzik, messzi árnyképében a jelenlegi elnököt látjuk.
(A Pentagon titkai, amerikai film, 117 perc. Rendezte: Steven Spielberg. Bemutató: február 22. Forgalmazó: Freeman Film)
Terján Nóra - www.magyaridok.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése